2007. július 25-29. között, szerdától vasárnapig nyolcfős csapat tevékenykedett önkéntesen a Félszigeten a Keskeny Út Ökumenikus Fesztiválmisszió keretében, többnyire marosvásárhelyi és kolozsvári egyetemisták.

Alkalmas terep-e a misszióra a Félsziget? – kérdezhetjük... s valóban, mi magunk is feltettük ezt a kérdést mind a tavalyi, első részvétel után, mind idén, amikor az ötnapos programot terveztük.

Mivel a Keskeny Útnak a Bálványosi Nyári Szabadegyetemen van nagyobb múltja, ebből a tapasztalatból merítettünk tavaly első próbálkozásként a Félszigeten is. Csakhogy a Félszigetnek megvan a saját jellege és hangulata, amelyhez a Keskeny Út csapatának is hozzá kellet igazodnia. Így módosult az időbeosztás, de programajánlatunk is: a hangsúly az előadásokról az interaktívabb, mozgalmasabb műfajokra tevődött át, a Keskeny Út sátor pedig a lakósátrak közeléből idénre zajosabb, de központibb és forgalmasabb helyszínre költözött. Megtanultuk az „élő reklámot”: személyesen szólítani meg a járókelőket, vicces felhívást vagy kérdést ragasztva a pólónkra elkeveredni a diákok forgatagában, bemázolt kézzel–arccal agyagozásra hívni az embereket, egymáshoz kötözött csuklóval feladványt szögezni a szembejövőknek, s elmondani, hogy a válásról lesz szó aznap a Keskeny út sátorban.

Az említett témáról meghívottunk, Schád László szegedi pszichológus tartott előadást pénteken (július 27-én) Kinek fáj a válás címmel. Nemcsak a válásról szóló szomorú statisztikákat, a családok felbomlásának tragikus következményeit és az érintettek lelki sérüléseit ismertette, hanem arról is beszélt, miként előzhető meg a válás. Elmondta: az igazi „megelőzés” még a házasságkötés előtt kezdődik – és sok humoros, de nagyon is komoly és megfontolt tanáccsal látta el hallgatóságát arra nézve, miként lehet olyan kapcsolatban élni, amely egy időben ad védettséget és szabadságot, illetve folyamatos lehetőséget a gazdagodásra és fejlődésre. Hiszen a válás legbiztosabb megelőzési módja a szeretetteljes kapcsolatápolás a házasság előtt és során. Schád László és munkatársa, Pócza Edit szociális munkás, akik drogprevencióval is foglalkoznak, egy napot töltöttek velünk idén, de a szellemes előadás és az utána kialakult beszélgetés a misszió egészét meghatározta.

A napi program mindig áhítattal kezdődött, amely éneklésből, bibliaolvasásból, közös imából és beszélgetésből állt. Számomra szinte csodával határos, ahogy dübörgő hangfalak, hangosbemondók és a főszínpadon hangoló zenészek közelében is el lehet csendesedni, megmerítkezve Isten jelenlétében. Itt életté váltak Jézus szavai: „Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom, ahogy a világ.” Ezt az ajándékot akartuk megosztani azokkal, akikkel a Félszigeten találkoztunk. Programjaink ezt szolgálták, különböző formákban. A kézműves tevékenységek – bogozás, rajzolás–festés és agyagozás – alkalmat adtak az önkifejezésre, de a társalgásra vagy mélyebb beszélgetésre is. A délután folyamán közösségi és drámajátékokra került sor, a jókedv és az egymáshoz való közeledés jegyében. Fontos volt, hogy az emberek érezzék – és egyesek ezt konkrétan számon is kérték tőlünk –, hogy keresztyénekként/ keresztényekként is tudunk felszabadultan szórakozni, s hitünk nem búskomorságba sodor, hanem örömöt ad.

A hét során végig ott hordoztuk magunkban a kérdést, hogyan lehet a Félszigeten találóan beszélni Istenről, megtapasztalhatóvá tenni az Ő jelenlétét és a benne való közösség erejét. – De lehetséges-e ez egyáltalán, és éppen a Félszigeten kell-e megpróbálni? – vetődik fel egy tikkasztó és zajos nap után. Van-e Isten Igéjére nyitott fül egy fesztiválon, és van-e igény rá? Ez utóbbi kérdések azonban már becsapósak, mert könnyen kedvét szeghetik annak is, aki biztos abban, hogy Isten hívta el erre a feladatra. Becsapós kérdések ezek, mert Isten országának a hirdetése nem a gyors sikerről szól, nem a látványos eredményekről, hanem magvetésről. És mégis: miközben adni próbáltunk – barátságot, Isten üzenetét, szeretetet –, mi magunk is megajándékozottakká váltunk. Megajándékozott Isten mindennap lelkesedéssel és lendülettel, hogy a Félsziget körülményeiben ne akadályt, hanem lehetőséget lássunk. Megajándékozott a közös munka örömével és azzal az érzéssel, hogy más-más közösségekből és felekezeti csoportokból érkezve együtt többre vagyunk képesek. Ugyanakkor megajándékozott azzal, amit egy-egy betérő „magával hozott”, s egy beszélgetésben vagy egy művészien megformált agyagfigurában átadott.

A legmeghatóbb és legközvetlenebb találkozások a láthatatlan színház révén jöttek létre, örömünkre és meglepetésünkre, szombat és vasárnap délután. A betérő, aki egyben főszereplő és néző is volt, bekötött szemmel ment végig a kijelölt pályán, s közben hallotta, érezte, megtapasztalta a „darabot”, eljátszotta azokkal, akik őt végigvezették a labirintuson. Közvetlen élmény volt ez a látogatóknak, de a játékvezetőknek is, és a játékkal olyan légkör teremtődött meg, amelyben igazi jelentőségükben és személyességükben elevenedtek meg Jézus szavai és élettörténetének egy-egy mozzanata.

A következtetés, amit levontunk: nincs alkalmatlan hely és idő Isten szavának hirdetésére. Csak meg kell találni a helyzetnek megfelelő hangot, és meg kell találni önmagunkban a nyitottságot és az elfogadást azok iránt, akikkel találkozunk.

Hálásak vagyunk Istennek, hogy járható „keskeny utat” rendelt talpunk alá a 2007-es Félszigeten. Köszönjük a Communitas Alapítványnak, a Királyhágómelléki Református Egyházkerületnek, az Országos Dávid Ferenc Ifjúsági Egyletnek (ODFIE), az Erdélyi Református Egyházkerületnek, Ferencz Kornéliának (Corvina Könyváruház), valamint az Erdélyi Unitárius Egyháznak, hogy missziónknak értelmét látták, és anyagilag is támogatták.

Babós Noémi

Vissza