Hosszú oldalakon át lehetne mesélni Keskenyfalva történetét, de ha kevés szóval és lényegretörően akarom megfogalmazni, akkor alapításának idejét, helyét, körülményeit, lakóit és a meghatározó eseményeket kell bemutatnom. Nos, fiatal településről van szó: 2008, április 4-én hozták létre fiatal lakói. Aprócska, mindössze egy teremben, az Apafi Kollégium földszintjén elfér, csinos házait közösen építették az ifjak, és beköltözésükkor mind felajánlottak valamit magukból a falu javára, amiben jók: egyikük vállalta, hogy tanítani fog, a másik lovardát nyit, a harmadik fellendíti a faluturizmust. Ez persze csak egy képzeletbeli helység, papírra festett házakkal, de fiktív foglalkozású lakói valóságos emberek, a Keskeny út fesztiválmisszióra vállalkozó fiatalok, akiknek legalább annyira fontos, hogy a nyári táborok Keskeny út - sátrai alá egy igazi közösséget gyúrjanak össze, mint azoknak, akik egy települést akarnak megalapítani.

Gondolniuk kell a fiataloknak arra, hogy egy közös cél érdekében együtt kell működniük, csak így érhetnek el eredményeket. Tudatosítaniuk kell magukban szerénykedés nélkül, mi az bennük egyenként, ami építően hatna, hogyan lehetne összehangolni az egyes emberek képességeit (illetve hiányosságait) és motivációit. Fontos kérdés az is, és a keskeny utasok számára ez talán a legfontosabb, hogy hogyan viszonyulnak a helyiek a vendégekhez, az idegenekhez. Mi a keskeny utas feladata, mikor valaki betér a sátorba; egyáltalán hogyan csábíthat be valakit; mi gátolhatja, mi segítheti a munkáját; annak mi is a célja?

Ehhez a kérdéskörhöz kapcsolódott a hétvégi képzés, melyet a Szegedi Tini-telefon Lelkisegélyszolgálat Egyesület munkatársai, Schád László és Pócza Edit vezettek. Nem tartottak másfélórás előadásokat, péntek délutántól vasárnap délig „csak” játszottunk. A „csak” azért idézőjelben, mert minden feladat, amit hol szórakozva, hol kínosan, hol csuklóból, hol verejtékezve hajtottunk végre, oktatott: megmutatta, mikor mire kell odafigyelnünk, minek mi a következménye, a párhuzamokat pedig nekünk magunknak kellett megvonnunk. Ez volt a legnehezebb: az egyes játékok után megfogalmazni érzéseinket, megmagyarázni önmagunkat, társainkat, s így megérteni a helyzeteket. De ugyanakkor erre volt a leginkább szükségünk, hogy egy játékvilágban „csak úgy játékból”, de komolyan játszva, saját tapasztalatainkon keresztül tanuljunk meg fontos dolgokat.

Hogy mit értek a „fontos dolgok” határozottan általánosnak és homályosnak tűnő kifejezésen? Vegyük tehát sorra! Nem indulhatok úgy el sehová (s főleg nem a keskeny úton), hogy nem tudom, mi van a hátizsákomban: ismernem kell erős és gyenge pontjaimat, s ismernem a motivációmat, amely jó, ha egybecseng a közösség mottójával („Egymásnak megmutatni, hogy lehet és jó Istennel élni.” – ez alkalommal megállapítva). Ismernem kell a társaimat: ki miben lehet a segítségemre, kinek milyen segítséget nyújthatok én, s akarjak egy csapat lenni velük, lássam be, hogy mennyire fontos az együtt. És ha már tudom, hogy kikkel és miért vagyok együtt, tudnom kell azt is, hogy hol vagyok: milyen irányultságú az a fesztivál, milyen értékeket tartanak fontosnak a résztvevők, mivel lehet magunkhoz vonzani őket. Ha pedig valaki belép közénk, hogyan viszonyuljunk hozzá. Egészen apró jelekből hogyan találjunk ki (személyiségét) meghatározó vonásokat, tényeket. Meg kell ismernünk minél részletesebben (kívülről-belülről), hogy ne ítéljünk elhamarkodottan; legyen merszünk kérdezni, és legyen merszünk meggyőzni – no de milyen technikákkal? Ebben is mindig csak az egyes ember jelleméhez igazodhatunk, nem mindenki nyitott ugyanazokra a módszerekre, és nem mindenki nyitott – úgy egyáltalán. Ilyenkor azt is látnunk kell, meddig mehetünk el, hol az a pont, ahonnan kínosan érezné magát a vendégünk, hogyan oldhatjuk fel ezt (esetleg a máshonnan forrásozó) feszültséget, és egyáltalán hogy tudjunk igazán ott lenni vele, míg beszélgetünk; nem gondolni egyéb sürgető tennivalókra (de ugyanakkor mégis), hűek lenni önmagunkhoz (nem rejteni festett angyal álarc mögé, hogy vannak hibáink, hogy van rosszkedvünk és tudunk csintalankodni, Istennek örülni is).

A hétvégi tréning után nehéz volt elszakadni egymástól, hisz már nem egy laza masszát, hanem egy intenzíven alakuló közösséget kellett alkotóelemeire bontani. De a térbeli távolság – hála az Úrnak – nem szünteti meg a csapat-létet. Hálásak vagyunk ezért a programok kézben tartóinak és a nyitott, kapcsolatokra kész keskeny utasoknak is – sokat tettek érte.       

                                                                                               zsigmond júlia 

Vissza