Interjúsorozatunkban különféle nemes ügyek szolgálatára elköteleződött fiatalokat kívánunk bemutatni. Bízunk benne, hogy példájuk többeket követésre indít, hiszen Pilinszky Jánossal valljuk: „vakmerő szívekre, az élet mélységes szeretetére és megbecsülésére van égető szükségünk”.

VAKMERŐ SZÍVEK

A Keskeny Út Ökumenikus Fesztiválmisszió sátra öt évvel ezelőtt, a Tusványosi Szabadegyetem helyszínén lett felhúzva először. Az ország különböző részeiből származó egyetemistákból, jövendő és már gyakorló lelkészekből álló csoport a történelmi egyházak valódi értékeinek képviseletét tűzte ki céljául az Erdélyben szervezett, fiatalok által látogatott táborokban és fesztiválokon. „A krisztusi megváltás és szabadítás üzenetét akarjuk hirdetni a fiatalok nyelvén, nyitott elfogadással a betérő fiatalok értékeire, különös hangsúlyt fektetve a személyes, lelkigondozói beszélgetésekre. A fesztiválok nem az erőszakos, nem is a direkt, még csak nem is a »hatékony« misszió helyei, sokkal inkább egyfajta hitvalló jelenlété, ami elgondolkodtat, megkérdőjelez bevett sémákat. Az effajta párbeszéd feltételezi, hogy nem jól védett erődítményekből, elefántcsonttoronyból »bombázzuk« jól bevált gondolatokkal, szlogenekkel a fiatalokat, hanem magunkat is kitesszük az élő találkozással, eszmecserével együtt járó bizonytalanságnak, nehéz kérdéseknek” – fogalmaznak internetes honlapjukon.

A következő beszélgetések a kis csoport négy „alapemberével” készültek: két református lelkésszel, egy katolikus vallású pszichológussal és egy unitárius teológushallgatóval.

„Megmutatni az embereknek, hogy Istennel lehet élni, és hogy ez jó”

Bardócz Csaba 2005-ben még teológushallgatóként kezdett munkálkodni a Keskeny Út programjain, s ma is – immár református lelkipásztorként – aktívan szervezi, irányítja azokat.

Ozsváth Judit: Milyen út vezetett a lelkészi hivatásig? Milyen állomások, személyek voltak a legmeghatározóbbak számodra?

Bardócz Csaba: 1980-ban születtem Bibarcfalván, tanítói családban. Az Erdővidék, az erdők, a vidék, az otthon, a bibarcfalvi iskola – mind hozzájárultak az indulásomhoz. Az otthoni indulás utáni első állomás a Kolozsvári Református Kollégium volt. Az ottani nevelés, a tanárok és iskolatársak formáltak azzá, ami végül is lettem. Ott ismerkedtem meg a cserkészmozgalommal, ami véglegesen meghatározta a világszemléletemet. A következő nagyobb állomás a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet volt. Ezzel párhuzamosan – a Magyar Ifjúsági Tanács (MIT) révén – megismerkedhettem és bekapcsolódhattam az egész Erdélyt átfogó ifjúsági életbe. A harmadik állomás a lelkészi munka elkezdése volt. Segédlelkészi éveimet a nagyenyedi egyházmegyében kezdtem, jelenleg egy szép, csendes székely falucskában, Ikafalván vagyok református lelkész.

Isten gyerekkorom óta fontos szerepet töltött be az életemben, ennek külső megnyilvánulásai hol nagyobb, hol kisebb intenzitásúak voltak.

O. J.: Mikor és milyen meggondolásból/indíttatásból született a Keskeny Út Ökumenikus Fesztiválmisszió?

B. Cs.: 2005-ben a Teológiai Intézetben a csendes napok keretében bemutatták a magyarországi Közös Pont fesztiválmissziós csoportot. A tanáraink közül valaki megjegyezte, hogy ilyet Erdélyben is kellene indítani. A hozzászólások hevében én is elmondtam, hogy 2004-ben a Tusványosi Szabadegyetemen a MIT-sátorban mi is szerveztünk keresztyén programokat. Az előadás után az ifjúsági lelkész támogatásával hozzáláttam egy külön csapat megszervezéséhez. Ennek a csapatnak a tagjai a magyarországi Közös Pont-képzésekre jártak ki. A „keresztelő” a MIT-irodában történt egy esti órában, ekkor neveztem először Keskeny Útnak a csapatot. Első évben csak a Tusványoson vettünk részt, arra gondolva, hogy ha megfelelő lesz a fogadtatás, akkor a következő évben a Félszigetre is elmegyünk és az azt követő évben az EMI – Erdélyi Magyar Ifjak – táborába is. Istennek legyen hála, hogy tudtuk tartani a tervet. Tusványoson népszerű és látogatott volt a sátrunk, a sajtóban is írtak rólunk, így nem is volt kérdés, hogy tovább folytatjuk-e a munkát.

A következő évtől kezdve a képzéseinket külön tartottuk itt, Erdélyben, tavaly viszont újra a Közös Pont csapatával közös képzésen vettünk részt.

O. J.: Milyen célkitűzései, programjai vannak az erdélyi ökumenikus fesztiválmissziónak?

B. Cs.: A Keskeny Út Ökumenikus Fesztiválmisszió célja röviden ennyi: megmutatni az embereknek, hogy Istennel lehet élni, és hogy ez jó. A nyári nagy rendezvényeken veszünk részt egy sátorral, ebben a cél megvalósítását segítő programokat kínálunk az érdeklődőknek. A napot áhítattal kezdjük, ezt követően egy, az ifjúságot érdeklő, érintő témát feldolgozó előadásra kerül sor. Erre a feladatra olyan előadókat kérünk fel, akikről tudjuk, hogy tudnak a fiatalok nyelvén beszélni, és nem csak beszélnek, de z üzenetet át is tudják adni. A délutáni órákban kézműves foglalkozásokat tartunk, ezek keretében lehetőségünk van a betérőkkel való elbeszélgetésre. Ezzel el is árultam, hogy a rajzolás, festés, maszkkészítés, agyagozás, bogozás számunkra nem cél, hanem eszköz. Lehetőség a beszélgetésre. Az esti filmnézés előtt gitározásra és éneklésre is sort kerítünk, mert fontos, hogy a betérők lássák, a „keskeny úton” nem komor, folyton búslakodó személyek vannak, hanem jókedvű, vidám emberek. A filmnézés és az azt követő beszélgetés alatt zsíros kenyeret és teát is adunk a betérőknek.

O. J.: Az erdélyi misszió szellemi vezetője, lelki összefogója, irányítója vagy. Milyen feladatokat ró rád ez a nyári programok előtt, alatt, illetve az egész év folyamán?

B. Cs.: Négy nagy feladatom van a misszió előtt: az új önkéntesek toborzása, az önkéntesek kiképzése, a program összeállítása és az anyagiak előteremtése. Egyedül ez nehezen menne, így hát egyik segítségem ebben a munkában a feleségem, a másik pedig a „keskeny utas” csapat. Velük könnyebben és hatékonyabban tudok tenni az ügy érdekében.

O. J.: Hogyan illeszkedik ez a munka lelkipásztori hivatásodhoz, munkádhoz? Milyen kihívásokkal szembesültél/szembesülsz? Fel lehetett ezekre készülni?

B. Cs.: Lelkészi hivatásommal tökéletes összhangban van a Keskeny Út keretében vállalt munkám. Minden „keskeny utas” év egy újabb iskola a számomra. A Keskeny Út sátrában zajló beszélgetéseken a pap nem szószéki magaslatokból beszél. Itt az ember az emberhez szól, egyenlő felekként vannak jelen mindketten. Ilyenkor előjönnek az igazi, sok éve fel nem tett kérdések.

A legnagyobb kihívás az a misszió megszervezése. Egyre nehezebb megfelelő embereket találni a munkára és egyre nehezebb a kiadásokat lefedni. Amikor megkérdezik, hogy miért „keskenyutazom”, mindig azt válaszolom, hogy azért (is), mert az Isten gondviselését gyakran konkrétan is megtapasztalom ezzel a csapattal, úgy, hogy végül minden megoldódik, minden sínre kerül, minden kiadást le tudunk fedni.

A munkatársak között van középiskolás, munkás, mérnök, lelkész… Sokszínű társaság.

O. J.: Hogyan készültök az évi „bevetésekre”? Milyen képzéseken vesztek részt?  

B. Cs.: A képzések három részből állnak. Először magát, a Keskeny Utat mutatjuk be, a fejlődéstörténetet és a módszereket. A második lépés a csapatformálás és összekovácsolás, ebben az utóbbi időben egy szegedi pszichológus, Schád László és csapata segít. A harmadik részben a konkrét feladatokra készülünk fel (például helyzetmegelevenítő játékokkal).

O. J.: Hány fesztiválon/táborban vettetek részt eddig? Számodra melyek a legemlékezetesebb események?

B. Cs.: Az idén hatodszor voltunk a Tusványoson, negyedszer az EMI-táborban, és négyszer voltunk a Félszigeten is. Ebben az évben viszont a Félszigeten nem tartanak igényt a szolgálatunkra. Legalábbis ez derült ki a pályázatunk elutasításából…

A legemlékezetesebb programmal kapcsolatos élményem 2007-ből való. Az akkori tusványosi programban szerepelt egy kerekasztal-beszélgetés Az egyház öl butít és nyomorba dönt(?) címmel. Ezen Bartos Károly református lelkipásztor, Vass Lehel – akkori elmondása szerint – „szabadúszó gondolkodó” és Bagoly Zsolt újságíró vett részt. (Utóbbi arról híres, hogy bátran elmondja, amit gondol.) A beszélgetést én moderáltam. A sátor megtelt, s egyre gyarapodott a hallgatóság. Mind a három meghívott megtartotta a bevezetőjét, majd a hallgatóságnak is szót adtunk. És akkor jöttek a hozzászólások, kibontakozott a vita. Röpködtek a gondolatok. A sátorban jelen lévő több mint félszáz résztvevő közül a végén csak négy-öt nem szólt hozzá a témához. Sok „langyosan” érkező betérő az elhangzottak után bizonyságot tett a hitéről. Közben a lelkész több gondolatot a helyére kellett volna tegyen, de a hallgatóság mindig megelőzte őt. Ezek után Bartos Karesz odasúgta nekem, hogy már nem kíván szólni. Így volt helyénvaló.

Az előadás után az egyik betérő odajött hozzám és azt kérdezte, hogy Bagoly Zsolt volt a „bigott” meghívott? Ez a kérdés is arról árulkodik, hogy egy ilyen vita mennyire fel tudja melegíteni a hitében szunnyadó embert. Ezzel a beszélgetéssel az idei Tusványos mottóját sikerült sátortető alá hozni. „Nyílt lapokkal” beszéltünk az egyházi kérdéseinkről, és azt hiszem, mindannyian épültünk az elhangzottakon.

O. J.: Milyennek látod a hat év „mérlegét”?

B. Cs.: Örülök annak, hogy az Isten mindig rendelt az ügy mellé „keskeny utasokat”. Az elvégzett munkát jónak ítélem meg, és ez arra kötelez bennünket, hogy ezentúl még jobban tegyük a dolgunkat.

Az interjút készítette: Ozsváth Judit, a Keresztény szó szerkesztője

http://www.keresztenyszo.katolikhos.ro/archivum/2010/szeptember/6.html

Vissza