„A Keskeny Út ajtónyitás”

Bartos Károly (vagy ahogyan a legtöbben ismerik: Karesz) is a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben szerzett református lelkipásztori oklevelet. Saját életútjáról, hitének alakulásáról a következőképpen beszélt:

Bartos Károly: Brassóban születtem, de hetedikes koromtól Sepsiszentgyörgyön éltem, majd érettségi és katonaság után Kolozsváron tanultam tovább. Lelkipásztori munkámat a Farkas utcai gyülekezet segédlelkészeként kezdtem, utána egyetemi lelkésznek választottak a kolozsvári egyetemisták, ezt követően pedig Vajasdon, majd Papolcon vállaltam szolgálatot.

Életem első 24 évét a mozgás határozta meg: Brassó–Szentgyörgy–Galaţi–Marosvásárhely–Szatmárnémeti–Csíkszereda–Kolozsvár. 1989-ben családom kitelepedési kérelmet nyújtott be, én éppen abban az időben voltam katona. A változások következtében azonban itthon maradtam, és megpróbáltam kialakítani új életteremet. Egyszerűbben: keresgéltem a helyem, városról városra és szakmából szakmába vándoroltam. Ezt követte a 13 kolozsvári év: öt év tanulmányi idő és nyolc év szolgálat. Áldott időszak volt. Nagyvárosi és értelmiségi gyerekként a kolozsvári polgársággal és az egyetemistákkal is könnyen megtaláltam a közös hangot.

A pörgős évek után most a „mezei papságot” és a gyermeknevelést ízlelgetem.

Életutam meghatározó időszakai 1986-tól kezdődtek. Az utolsó két líceumi évet (1986–88) a sepsiszentgyörgyi 1-es számú Ipari Líceumban végeztem, ahol a tanárok a kommunista rendszerproduktum helyett nemzeti identitással rendelkező, hívő és a közösségéért felelősséget vállaló embert igyekeztek formálni belőlünk. Kónya Ádám, Fazakas Ágnes, Maroscher László és társaik nemcsak tanárok, de példaképek is lettek számomra, akik ha nem is nyíltan, de jól érthetően és láthatóan vállalták rendszerellenességüket – ezért nem taníthattak a város elit iskoláiban. Diáktársaimról pedig pillanatok alatt kiderült, hogy egyáltalán nem középszerűek – talán éppen „dobozolhatatlanságuk” terelte őket ebbe a közegbe. A „jó időben jó helyen, jó emberekkel” élményét éltem át az említett két év alatt.

A szüleim kivándorlását követő időszak (1990–92: Marosvásárhely, Szatmárnémeti) két szempontból volt meghatározó: megtanultam megállni a saját lábamon (szüleim anyagilag nem tudtak támogatni, így önfenntartóvá váltam), és ekkor találkoztam a hiteles keresztyénséggel. Újabb példaképek kerültek elém: Nagy József – Szaxi atya, Köllő Gábor atya, a szatmári Dohi család. Utóbbiakkal kapcsolatosan meghatározó marad számomra a következő történet. Munkát keresve érkeztem Szatmárnémetibe. A városban éppen a Kölcsey Napok zajlottak, így egyetlen szállodában sem találtam kiadó szobát. Már azon törtem a fejem, hogy a szabad ég alatt éjszakázom, amikor egy babakocsit tologató hölgy megszólított: „Valami baj van, fiatalember? Segíthetek?” És két hétig – amíg sikerült munkát és albérletet találnom – náluk laktam, ismeretlenként…

1999–2007: szakmai megalapozásom időszaka Kolozsváron. Három hónapja voltam segédlelkész, amikor főnököm súlyosan lebetegedett. Egyik pillanatról a másikra heti 14 állandó szolgálat (istentisztelet, bibliaóra stb.) és egy sereg temetés, keresztelő, esküvő szakadt a nyakamba. Szinte két évig vittem ezt így.

A végére hagytam, de a legelejére kívánkozik a „házi” példaképem: édesapám. Tőle tanultam protestáns munkaerkölcsöt, és tőle tanulgatom a kimondott szó súlyát (ebben még mindig tanuló vagyok). 

O. J.: Hitéleted milyen fejlődésen, alakuláson ment át?

B. K.: Két jelentős lépést kell megemlítenem, s nem tudom, melyik volt a fontosabb. Az első a hitetlenségtől a hitig tartott. Ateista családból származom, ám ennek ellenére tinédzserkoromban aktívan részt vettem az ifjúsági órákon, viszont csak marosvásárhelyi és szatmári éveim alatt döbbentem rá, hogy van ebben a történetben Valaki, aki magasan az emberi kultúrtörténet és az ember lelki igényei fölött áll. Azaz: Isten több mint a tömegpsziché elkerülhetetlen és szükséges terméke.

Az első „találkozásra” Vásárhelyen került sor. A szüleim már kiköltöztek Magyarországra, éppen munkanélküli voltam, amikor valamilyen belső sugallattól hajtva bementem az első utamba eső templomba: „Uram – kezdtem furának tűnő imámat –, én nem hiszem, hogy vagy, de ha mégis, akkor kérlek, add valami jelét a létezésednek.” A válasz azonnal megérkezett: öröm járta át az egész lényemet, és olyan érzésem volt, mintha egy kéz leszakította volna az addig lelkemet körülvevő rácsokat.

A második lépés vezetett el a kegyelem Istenének meg- és felismeréséig: üdvösség egyedül Isten szeretetéből, Jézus Krisztus golgotai kereszthalála által létezik. Teljesítményközpontú emberként hosszú ideig farizeusi lelkület jellemzett. Bár kimondatlanul, de hittem, hogy „örökölt” erkölcsi tartásom bőven elég az üdvösséghez elnyeréséhez. Ezt ma már sokkal „tisztábban” látom. Nemrég beszélgettem egy kedves kollégámmal, hadd idézzem beszélgetésünket néhány mondat erejéig:

„– Tudod mire volt jó lelkipásztori szolgálatom első három éve? – kérdezte.

– ???

– Ezalatt értettem meg azt – folytatta fiatal kollégám –, hogy az emberek mennyire bűnösök, hogy valóban szükségük van a megváltásra.

– Ennek örvendek – mondtam –, még két-három év, és azt is tudni fogod, hogy te is a bűnös, megváltásra szoruló emberek közé tartozol.”

A lényeg: kegyelemből élek.

O. J.: Lelkipásztorként veszel részt a Keskeny Út munkájában. Több éve előadó is vagy, az előkészületeknél is segédkezel – közelről látod tehát „belülről” és „kívülről” is a fesztiválmissziót. Mit tapasztalsz, hogyan közelítenek a fiatalok a „keskeny úthoz”?

B. K.: Közelítenek. Van, aki nyitottan érkezik – életének már része a hit –, van, aki valamit, valakit keresve, és olyan is akad, aki csak „tapogatózik”, vagy úgy tesz, mintha véletlenül sodródott volna oda... Isten – így vagy úgy, de – ma is sokakat „bevonz”.

Érdekes eset volt az a fiatalember, aki a Tusványos Press-ben hosszú ideig napi rendszerességgel cikizte tevékenységeinket. Utolsó cikke valahogy így végződött: „szinte a Keskeny Út-sátor az egyetlen hely, ahol valami építő is történik...”

O. J.: Milyen kérdésekkel fordulnak a lelkipásztorhoz a különféle fesztiválokon, találkozókon megjelenő fiatalok?

B. K.: Mivel az esetek nagy részében előadó is voltam, a kérdések többsége az általam felvezetett témákhoz kapcsolódott: párkapcsolataink, emberi kapcsolataink, az emberi szabadság kérdése (determináltság, predestináció, karma), a (rock)zene mint a sátán produktuma, Isten igazi arca stb.

Ami egyértelművé vált: fiataljaink jelentős hányada elveszítette tájékozódó képességét. Nehezen létesítenek kapcsolatokat, és nehezen őrzik meg azokat. Nem csak Isten, de embertársaik (szüleik, tanáraik, kortársaik) is távoliakká váltak számukra... Sokszor önmaguk felé sem találják az utat. Segítségre van szükségük, de ki tud segíteni? Uniformizmussal meg egyéb izmusokkal teletömött életünk, minket – „idősebbeket” és „tapasztaltabbakat” – is elbizonytalanít. Áldott ember az, aki nem „támolyog”. 

O. J.: Miként tud a lelkipásztor – ilyen körülmények között – a leginkább segíteni rajtuk az önmagukhoz és az Istenhez való visszatalálásukban?

B. K.: A Keskeny Út ajtónyitás. Ott van egy lelkipásztor (és jó néhány laikus – eredeti jelentése: Isten népéhez tartozó önkéntes –, akinek a szolgálata ugyanolyan fontos!), leül, meghallgat, beszélget. Nem „osztja az észt”, egyszerűen csak érdekli a fiatal... Akkor mond (válaszol), ha kérdezik. Itt senkit nem rángatnak be erőszakkal, és meggyőzni sem akarnak semmiről. Esetleg mesélnek… A lényeg az elfogadáson van. Leülök a másik ember mellé, úgy ahogy Jézus Krisztus is odaült Zakeus asztalához, és meghallgatom. (Ma már csak akkor hallgat végig valaki, ha előzőleg te is meghallgattad.) Ez az ajtónyitás... A gyógyuláshoz azonban a fiatal belépésére is szükség van. És az nem fog megtörténni 15–20–30 perc alatt. A gyógyulás folyamat, a Keskeny Út ebben a folyamatban egy esetleges első lépés.

O. J.: Kezdettől ökumenikus elgondolás volt a Keskeny Út, amihez nyilván nyitott szemléletű emberek kellenek. Te miként viszonyulsz az ökumenéhez? Szerinted melyek a legjárhatóbb utak egymás felé?

B. K.: Nem hiszek az ökumenében. Jó néhányszor átvertek már „ökumené” címszó alatt. De ahol két ember életében Jézus Krisztus, azaz a testet öltött Atyai Szeretet az alap, ott megkezdődik a közös növekedés. Csakis Krisztusban. Az Ő megtartó, összetartó és megbékítő erejében hiszek.

Az interjút készítette: Ozsváth Judit, a Keresztény szó szerkesztője

http://www.keresztenyszo.katolikhos.ro/archivum/2010/szeptember/6.html

Vissza