„Úgy tudjunk Isten elé leülni, hogy közben nem mutogatunk ujjal egymásra”

A Keskeny Út-sátrak visszatérő előadója Nap Kati pszichológus, szociális-munkás. Először őt is életútja alakulásáról kérdeztük:

Nap Kati: Gyergyószentmiklóson születtem, és jelenleg – kilenc év kihagyás után – is itt élek. Örmény katolikus vagyok, az örménység külső-belső jegyei egyaránt megmutatkoznak rajtam.

Alapképzettségemet tekintve pszichológus vagyok, leginkább ennek érzem magam, bár elvégeztem a szociális munka szakot is, ami jelentősen formálta a segítői nézeteimet, és ugyancsak ezt mondhatom el a családterápiás és mentálhigiénés képzésekről is, amelyeken részt vettem. Mégis, minden egyetemi tanulmány mellett a bibliodráma vezetői képzésnek volt a legnagyobb formáló ereje személyiségem alakulására. Az önismereti csoportokban eltöltött sok óra, sok év nyújtott igazi betekintést önmagam rejtett világába, belső mozgató erőimbe, személyiségembe, ami a mindennapjaimban a legfőbb „munkaeszközöm”.

Az első egyetemi képzés befejezése után öt éven át a kolozsvári Katolikus Egyetemi Lelkészség pasztorálasszisztense voltam, s ezzel párhuzamosan pár éven át vizsgáztató pszichológusként is dolgoztam egy söfőriskolában. Egy éve saját pszichológiai kabinetet nyitottam Gyergyószentmiklóson és ugyancsak egy éve a kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetem Szociológia és Szociális Munka Kara gyergyószentmiklósi kihelyezett tagozatának koordinátora vagyok.

O. J.: Hitéleted miként fejlődött, alakult?

N. K.: Kilencedik osztályos koromig nem gyakoroltam a vallásomat. Akkor ismerkedtem meg egy fiúval, és amint az lenni szokott, miatta kezdtem járni egy katolikus ifjúsági csoportba. Itt nagyon megkedveltem az énekeket, a beszélgetéseket, de ennél mélyebben nem fogott meg semmi. A miséket valahogy átvészeltem, de mindig élveztem, amikor közben az énekek következtek. Egy vagy két évvel később aztán elmentem egy lelkigyakorlatos táborba, s ez teljesen megváltoztatta az életemet. Ott volt az első istenélményem, ott tapasztaltam meg azt is, hogy a Jó és a Gonosz kézzelfogható módon vannak jelen a világban, nem pusztán elvont, meseszerű formában. Isten ölelése azóta is kíséri az életemet, s bár csalódásaim voltak, de sohasem őbenne, mindig csak emberekben, olyanokban is, akik őt kellett volna képviseljék. Most már hiszem, Isten megengedi, hogy rossz dolgok is történjenek az életemben, ezektől alakulok, fejlődök, viszont soha nem azért történnek, mert Isten rosszat akarna számomra. Vannak helyzetek, amikor történnie kell valami rossznak ahhoz, hogy felnyíljanak a szemeim. A pici babáknál is nagyon fájdalmas, nyugtalan időszak a fogzás, de a végeredmény az életben maradáshoz szükséges egyik fő feltétel megszületése; hasonlóképpen: a rossz dolgok, csalódások, fájdalmak útján is valami jó érkezik az életünkbe, csak nem mindig vesszük észre.

O. J.: Milyen meggondolásból kapcsolódtál be a Keskeny Út munkájába? Mit jelent ez számodra?

N. K.: Egyrészt nagyon fontosnak tartom az ökumenét – úgy tudjunk Isten elé leülni, hogy közben nem mutogatunk ujjal egymásra a különbözőségeink miatt. A hit mindenkinek az egyik legintimebb dolga, és hiszem, hogy amelyik pillanatban nem tartjuk tiszteletben egymás hitét, nagyon mélyen gázolunk egymás lelkébe – ebből akár kemény konfliktusok, sőt háborúk is születhetnek. Természetesen a másik fél is meg kell hajoljon az én hitem előtt, s nem várhatja, hogy változtassak ezen. A „Keskeny Út”-on járva megadjuk egymásnak mindezt.

A fesztiválmisszió során olyan embereknek próbáljuk megmutatni Istent, akik talán nem is tudják, hogy találkoztak Vele. Nem az a célunk, hogy bárkit is kioktassunk a hit megélésének mikéntjéről, csupán láthatóvá, megtapasztalhatóvá kívánjuk tenni: Istennel lehet élni ebben a mai rohanó, értékeiben fejre állt világban is. És így élni jó, örömöt, lelki egyensúlyt okozó.

O. J.: Milyennek látod az előadásaid során veled szemben ülő, majd téged kérdező fiatalokat? Mennyire látod szabadnak a téged megkeresőket? Milyen akadályai vannak (ha vannak) az igazi lelki szabadságuknak?

N. K.: Legfőképp magányosaknak látom őket. Az akkceleráció káros hatásai jobban látszanak rajtuk, mint az eddigi nemzedékek bármelyikén. Biológiailag fejlettebbek, hamarabb bekövetkeznek például a pubertáskor változásai. (Már rég letettem arról, hogy megsaccoljam a velem szemben ülő fiatalok életkorát, hisz sokkal többet mutatnak, mint a pár évvel ezelőttiek.) Szellemi téren is agyon vannak bombázva a televízión és az interneten keresztül szerzett információkkal. A biológiai és szellemi mellett azonban a harmadik, az érzelmi tartópillér háttérbe szorul. Szüleiktől nem, vagy csak ritkán kapnak pozitív modelleket, gyakran a szülők teljes vagy részleges hiányában nőnek fel. Egyre gyakoribb a válás, a gyerekeknek meg az az üzenet megy át így, hogy ha nem megy valami, fel kell adni, nem kell küzdeni a nehézségekkel, van (látszólag) könnyebb út is. Felnőttként ők nem is nagyon tudnak majd elköteleződni semmiben, sem kapcsolatban, sem munkában, sőt, ha az életük kellőképpen mély hullámvölgybe kerül, hajlamosabbak lesznek a „feladást” tekinteni itt is jó megoldásnak, s öngyilkosságba menekülnek.

A nagycsaládok megszűnnek, a család anyagi biztonságáért sok szülő akár még külföldi munkát is vállal, így nagyon kevés az igazán mély családi beszélgetés. Ezek aztán együttesen hozzájárulnak ahhoz, hogy serdülőkorukra ezek a gyerekek már nem találnak olyan embert a családban, akinek feltehetik kérdéseiket. Nagyon magányosakká válnak. Ezt a magányt és félelmet azután valamivel el kell nyomniuk, így menekülnek a látszólag felszabadulást hozó, de végső soron bilincsekbe záró, addikciókat okozó káros szenvedélyekbe. Egy ponton túl már nem ők maguk hozzák a döntéseiket, hanem a függőségeik döntenek helyettük.

O. J.:  Milyen szempontok szerint tervezed meg előadásaidat? Milyen kihívásokkal kell számolnod?

N. K.: A legfontosabb szempont, hogy a fiatalokat érdeklő témáról beszéljek, hisz minden fesztivál, amelyen részt veszünk, színes programokkal várja őket; mondhatom akár azt is, hogy komoly „konkurenciával” kell megküzdjünk a betérőkért. Azért engem az sem aggasztana, ha nagyon kevés résztvevő lenne az előadásomon, mert biztos vagyok abban, hogy akkor is közöttük vannak azok, akiknek Isten valamit akar mondani általam. Néha nehéz alternatív előadást tartani, miközben más színhelyeken neves emberekkel, államfőkkel, együttesekkel, énekesekkel találkozhatnak, de eddig még soha nem volt húsz-harmincnál kevesebb azoknak a száma, akik végighallgattak. Olyan is volt, hogy nem is fértek el a Keskeny Út-sátorban.

Az eddigi években tartottam előadásokat a halálfélelemről, a halál közeli élményekről, az emo-jelenségről, az idén pedig a gyászról. Minden előadásnál fontosnak tartom, hogy a téma kutatott, tudományos oldalát is bemutassam, ismertessem a témába vágó elméleteket, eddigi eredményeket, ugyanakkor legalább ennyire fontos az is, hogy konkrét példákkal támasszam alá a mondandómat akár saját élményekre, akár szakmai tapasztalatokra hivatkozva.

Figyelnem kell az érthetőségre, szemléletes megfogalmazásra, viszont a színvonalasságra is. Nagy kihívás számomra, hogy a hallgatóim között levő fiatalok is értsék a mondandómat, viszont az idősebbek, esetleg a betérő szakemberek se unatkozzanak.

Az elmúlt évben közkívánatra az emo-jelenségről tartottam előadásokat. Persze nem vagyok én emo-szakértő, így izgultam is, hogy lesznek talán olyan kérdések, amelyeket nem fogok tudni megválaszolni, vagy esetleg erős egyet-nemértésre találok az előadásomon jelen levő emo-kidek részéről. A tusványosi előadásomon volt is egy ex-emós fiú, aki sokszor felszólalt, elmondta élményeit, néha eltérő véleményét is, de megtaláltuk a közös gondolatokat, s végső soron sokkal színesebbé tette az előadást.

O. J.: Melyek a legmélyebb élményeid?

N. K.: Sok mély élményem kötődik a Keskeny Úthoz. Ezek többnyire a betérőkkel vagy a csapattársakkal folytatott mélyebb beszélgetések. Ha kellőképp feltöltődve és nyitottan tudok elmenni egy-egy ilyen „bevetésre”, megláthatom, ha valakinek egy kis odafigyelésre van szüksége, és ilyenkor át tudok adni neki valamit magamból, a belső békémből, az erőforrásaimból, Istenből.

Minden előadásom előtt szoktam imádkozni, rendszerint a férjemmel. Úgy gondolom, hogy bár én megtehetek minden tőlem telhetőt, jól felkészülhetek egy témából, de az, hogy a mondanivalóm valóban eljut-e a hallgatósághoz, már nem tőlem függ. Az előadásom előtti imában kérni szoktuk Istent, hogy használjon engem a céljaira, szólítson meg embereket, juttassa el a szíveikbe azokat a gondolatokat, amelyeket el akar juttatni.

Egyik évben egy magyarországi lány benézett az előadásomra, s utána rögtön felkért, hogy legyek interjúalanya a boldog magyar emberekről szóló könyvében. Ő úgy látta, hogy valami boldogság sugárzik belőlem még akkor is, amikor a halálról beszélek. Ez akkor nagyon meglepett... Úgy gondolom azonban, hogy nem tőlem függ egy-egy előadásom „sikeressége”, ami sugárzik belőlem, az egyedül Isten kegyelméből való. Ez az a többlet, amiért imádkozom, s, amit a Jóisten megad, ha úgy látja jónak.

Az interjút készítette: Ozsváth Judit, a Keresztény szó szerkesztője

       http://www.keresztenyszo.katolikhos.ro/archivum/2010/oktober/9.html

Vissza